Miként az emberi civilizáció képlékenyen felsejlő ősködébe burkolózó hajnalán merészen nagyot gondolni felbátorodó elődeink hitregéikben és hősmondáikban üstökön ragadták a saját képzeletük szülte világképet, ikertestvérként egymás mellé applikálva az álmot és a halált, úgy teremtette meg a klasszikus ókor a görögség kultúrrétegébe ágyazva az örök emberi szenvedés egyik megszemélyesítője, Tantalosz mellé a jól megérdemelt büntetés másik áldozatát, Sziszüphoszt -- mai szóhasználattal éve Sziszifuszt --, a predesztináltan elvetélésre ítélt erőfeszítések megtestesítőjét.
Sziszifuszi erőfeszítés, sziszifuszi munka, szoktuk mondani, a szállóigévé vált szókapcsolatot használva, amikor az olyan emberi cselekvés, ténykedés frappáns tárgyszerű minősítésére törekszünk, amely végzőjének minden rátermettsége ellenére eredménytelen marad, nem hozza meg gyümölcsét, hamvába halásra ítélt próbálkozás marad. Mert tehet például erejét meghaladó erőfeszítéseket a szántóvető, ha elveri termését a jég, végezhet mestermunkát a sebész, ha a gyilkos kór semmissé teszi igyekezetét, kiadhat mindent magából a pedagógus, ha szavai az ifjonti elmében nem találnak termékeny talajra.
Mint a szállóigék általában, természetesen ez is hiteles történelmi személyként kezelt, képzelet szülte alakhoz kötődik. Jelesen Korünthosz ógörög városállam legendásan ravasz, agyafúrt és kincssóvár, a fondorlatosságot és csalárdságot emberfeletti szinten, a halhatatlan isteneket is halandó voltát meghazudtolóan lóvá tevő királyához, Sziszifuszhoz.
A nem csupán embertársait becsapó -- manapság talán a legtalálóbban úgy kategorizálhatnánk, hogy előre megfontolt szándékkal, nyereségvágytól sarkallva eljáró --, hanem az isteneket is eláruló, a halált is megszégyenítő, öntörvényű életművészhez, aki gátlástalan és értelmetlen nagyot akarásában egyszerre vét az isteni és az emberi törvények klasszikus harmóniája és rendszere (lásd Szophoklésznél) ellen. Kiérdemelve ezzel a mindkét törvény által kilátásba helyezett, jól megérdemelt büntetést.
Mert, mint mementóként emlékezetünkbe idézi a magának pozitív kicsengést vindikáló hagyatkozás…
Sziszüphosz egyszer szemtanúja volt olyan történetnek, aminek egyetlen más földi halandó sem. Akarata ellenére a szeme láttára esett meg, amint a szebbik nemet a halandók között is megkülönböztetett figyelemben részesítő Zeusz atya éppen szegről-végről rokon istentársa, Aszópusz folyamisten egyik világszép leányát "szólítja magához".
Az eposz fonalánál maradva, a korünthoszi király, minden korábbi emberi rossz tulajdonságát betetőzendő, isteni titok kifecsegőjévé is válik, cserébe azért, hogy a szirtfoki sasfészkében tápláló forrást fakasszon a folyamisten.
A hitszegő árulás bére számára a jól megérdemelt kemény büntetés, mely Zeusztól kiszabva így hangzik: "Vedd ezt a hatalmas sziklát és görgesd magad előtt, fel a legmagasabb hegy csúcsára. És addig meg ne nyugodhass, amíg a szikla odafönn meg nem állapodik."
De a felgörgetett szikla sohasem áll meg a hegycsúcson. Holtpontjáról újra és újra alágördül -- magával sodorva görgetőjét, Sziszifuszt is. Igyekezete hát hiábavaló, munkája sziszifuszi munka. Mint ahogy nemegyszer mi is úgy érezzük, küzdelmes tenniakarásunk minden igyekezetünk ellenére -- hiábavaló.
Pedig nem az! Nem sziszifuszi az az igyekezet, melyet a jobbítás szándéka sugall és ösztönöz. Mert a céltudatos munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Ez csak befektetett energia és kitartás kérdése.
Béres Barna
|
