Az emberi tűréshatárt meghaladó testi-lelki szenvedés, a nemritkán betegség szülte fizikai fájdalom, a hiábavaló önmarcangolással szövetkezett gyötrelemteljes vívódás érzékeltetésére, a kínlódás netovábbjának összehasonlításon alapuló, átvitt értelmű körülírására szoktuk használni a szállóigévé lett tantaloszi, vagy latinosan tantalusi kínok szókapcsolatot, amely tágabban értelmezve a fentieken kívül még jó néhány jelentéstartalmat hordoz. Előszeretettel használjuk ugyanezeket a szárnyas szavakat példának okáért abban az esetben is, ha mondjuk olthatatlan éhségre, betölthetetlen vágyra, kielégíthetetlen sóvárgásra, délibábként tovalibbenő elérhetetlenségre akarunk utalni, miközben saját szenvedésünk ecsetelésére a mondabeli Tantalosz örökkön-örökké transzformálódó kínszenvedéseivel azonosítjuk fizikális-morális megpróbáltatásainkat.
A Tantaloszéval, akinek a személye, illetve története újra csak visszavisz, sajátos kultúrtörténeti időutazásra invitálva bennünket, a klasszikus ókorba, a régi görögség fénykorának kimeríthetetlen kincsestárába, ahol keresve sem találhatnánk avatottabb révkalauzt Homérosznál. A ködbe vesző előidők lappangó epikus kincsének kohéziós forrásaként felszínre törő Odüsszeiájának 582-592. soraiban hagyta örökül az utókornak az emberiség két időtlen nagy szenvedőjének, Tantalosznak és Sziszüphosznak) ma élő alakjában Sziszifusznak) a nevét.
A homéroszi eposzba beépült ősi mítosz aranyködén átsejlő őskirály, amúgy mellesleg Zeusz atya balkézről való gyermeke, a halhatatlan istenek különös kegyeltje volt, akit rendre meghívtak olümposzi lakukba vendégségbe, s asztalukhoz ültetve az istenek ételével és italával, ambróziával és nektárral kínálták, amiben más halandónak soha nem lehetett része. Tantalosznak azonban fejébe szállt a dicsőség, s nemcsak az istenek vendégeként ellesett titkokat fecsegte ki, hanem lopott az ambróziából és a nektárból is, hogy eldicsekedhessék vele itt alant a földilakók előtt. Sőt, még ennél is tovább ment: meghívta az isteneket saját házába vendégségbe, s a lakomán saját fiának, Pelopsznak a feldarabolt szakácsremekként elkészített testét tálalta fel nekik. Rettenetes bűnéért sújtott le rá az istenek haragja, ember nem próbálta örökös kínszenvedéssel sújtva. Száműzték a földről az alvilágba, a Tartaroszba, hogy ott éljen tovább étlen-szomjan, soha el nem múló kínok között.
Tantalosz kínjait Homérosz a következőképpen láttatja:
". . . egy tónak közepén állát csapdosta a hullám,
úgy állt, szomjúhozott, a vizet sose tudta elérni:
mert valahányszor csak lehajolt az öreg, hogy igyék már,
annyiszor elhúzódott tőle a víz. . .
Közben fölötte magas fák lengették a gyümölcsük,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
és az öreg valahányszor fölnyúlt, hogy leszakítson
egyet, a szél a sötét felhők felé csapta az ágat. "
Így lettek az örök bűnhődő soha be nem telő végtelen szenvedései -- a tantaloszi kínok -- a gyötrelmes megpróbáltatások téren és időn átnyúló jelképévé.
Béres Barna
|
