Antik, pontosabban ógörög eredetű szállóigéink sorában a legérdekesebb jelentéstartalom-udvarúak egyikének helyét vindikálja magának a "Pandóra szelencéje" szókapcsolat. Kinyílott Pandóra szelencéje, kinyitotta Pandóra szelencéjét, szoktuk mondani, ha valaki olyat tesz vagy mond, amivel a bajok, szerencsétlenségek gátjukat szakító áradatát indítja el, a megfontolt célzatossággal rosszindulatú, mások megalázására, erkölcsi megsemmisítésére irányuló vádaskodások, rágalmak lavináját zúdítja valakire, sajátos megtorlásként alkalmazva az említetteket.
Használjuk e szállóigét alkalomadtán valamely személy dominánsan meghatározó tulajdonságainak, illetve jellemvonásainak összefoglaló jellemzésére is -- valóságos Pandóra szelencéje formában. Olyan embertársunkat jellemezve vele a lehető legfrappánsabban, akinek alaptermészetéből eredően minden megnyilatkozása rosszindulatú töltetű, mások kárára történik.
A Pandóra szelencéje szókapcsolat eredeti mondandója örök érvényű bölcsességet fogalmaz meg, melynek időszerűsége nincs korhoz, tárgyhoz vagy közeghez kötve. Mert Pandóra szelencéjét nyitják ki például a szolgálati ranglétrán egymásra acsarkodva felfelé törekvő kollégák, a válóperes tárgyaláson a családi szennyest kiteregető házastársak, vagy éppen a napi aktualitásnál maradva, a választási kampány során a szimpla sárdobálástól kezdve a szennybetipró dagonyázásig "életre-halálra" egymásnak feszülő politikusok egyaránt. Amúgy a "cél szentesíti az eszközt" alapon.
Mint szállóigéink szinte mindegyike, ez is az irodalomban gyökerezik, s igen hosszú utat tett meg a mai létformájáig. Legelőször a klasszikus görög irodalom Homéroszt követő legnagyobb mesterénél, az i.e. VII. században élt Hésziodosznál találkozunk vele, aki "Munkák és napok" c. tankölteményének 70. sorától kezdve bevezeti a köztudatba Pandóra személyét, akit Zeusz, a halhatatlan olümposzi istenek ura a halandók megbüntetésére teremtett istentársaival szűzi leányzó képében és ruháztatott fel minden rossz tulajdonsággal, ráadásul a kezébe adva a Héphaisztosszal, az isteni kováccsal készíttetett edényt, amely az embereknek szánt minden rossznak a tárháza volt. Megtorlásul azért, mert Prométheusz ellopta számukra az istenektől a tüzet. És Pandórával együtt elküldte a halandók közül kiválasztott Epimétheusznak ajándékként. Az pedig Prométheusz figyelmeztetése ellenére -- a saját és az egész emberiség vesztére -- elfogadta Zeusz ajándékát. Mert amikor a kíváncsi Pandóra felnyitotta a rettenetes edény -- ami az eredeti megfogalmazásban korántsem szelence, azaz míves készítésű apró ládikó, vagy doboz volt, hanem nagyméretű korsót vagy hordót, illetve hombárt jelentő agyagedény -- fedelét, abból kiröppent a nyomorúságot, a betegséget és az öregség nyűgét nem ismerő emberekre minden rossz és baj. Csak a remény rekedt benn amikor a tettétől megrémült Pandóra lecsapta az edény fedelét.
"...Mert gond nélkül élt mindaddig az ember a földön,
távol a fáradság, távol minden nyomorúság,
és távol volt még, mi halált hoz ránk, a betegség...
...Mert ez a nő, hogy a hombárnak fedelét leemelte,
mind szétszórta, az embernek gondot okozva..."
Szállóigénk az idők folyamán egy érdekes jelentéstartalom-módosuláson is átesett, amikor a XIX. század elejének divatos német drámái hatására a fékevesztett női szerelmi szenvedélyből származó minden rosszat is Pandóra szelencéjével kezdtek összekapcsolni, de ez a jelentésfunkciója soha nem gyökeresedett meg széles körben, mára pedig teljesen ismeretlenné vált.
Fontoljuk meg hát jól, felnyissuk-e Pandóra szelencéjét.
Béres Barna
|
