Ez a szállóigénk azon ritka szókapcsolataink közé tartozik, amelyeknek mind elő-, mind utótagja külön-külön is megmozgatja a fantáziánkat, mivel ami titokzatos, az már magától az örök emberi kíváncsiságtól sarkallva is továbbgondolkodásra serkent, illetve valami nem teljesen világos fogalom konkretizálására ösztönöz. Mert a titok nyitját megtalálni, a rejtelmes ismeretlenség zárját felkattintani mindig és mindenkor embert próbáló cselekedetet jelent a szellemi erőpróba síkján.
Fogalmi tartalmának köszönhetően e szárnyas szavunk jelentésbeli telítettsége az idők folyamán és a használat során egyre bővült, sokfunkciójúan alkalmazkodóvá vált. Pedig születésekor igencsak konkrét jelenséghez kötődött, mint antik gyökerű mondásaink szinte mindegyike. Mert bölcsője természetesen ennek is az antik görög szellemiség kebelében ringott, eredetét firtatandó természetes hát, hogy annak kútfői egyikéhez jutunk el. És ez a kútfő nem más, mint Hésziodosz két alapművének egyike, az Istenek születése címmel ismert mitológiai összefoglaló. Ennek 326. sorában találkozunk először annak a csodálatos lénynek a megnevezésével, amely a költő megfogalmazásában oroszlántestű, nőfejű és keblű -- természetesen a kor emberének korlátlanul szárnyaló képzelete szülte -- emberfaló rémalak formájában ölt testet. Neve a maga görögös formájában -- Szphinx. Vagy ahogyan idők, korok és írásmódok transzformálta módon mi használjuk: Szfinx.
A monda, illetőleg az ógörög mítosz szerint, Thébai városának közelében, ott hever vagy sokkal inkább lapul -- a halhatatlan istenek akaratából halandókat megbüntetendő -- az emberirtó szörny, szelíd nő-arcán azzal a bizonyos titokzatos, utasembert (aki, bár erről ugyan nem szól a fáma, az adott kor függvényében szinte a tévedhetetlenség valószínűségével csak férfi lehetett) magához csábító mosollyal, s lesi újabbnál-újabb áldozatát, feltéve neki az önmaga által megfejthetetlenné kreáltnak vélt találós kérdést, mely így hangzott: "Ki az, aki reggel négy lábon jár, délben két lábon, este három lábon?" és ha a kérdezett a rejtvényt nem tudta -- s természetesen nem tudta -- megfejteni, a Szfinx kegyetlenül megölte.
Így ment ez egészen addig, s folyt volna talán az idők végezetéig, ha újra csak az istenek rendeléséből meg nem jelenik az egyébként önmagában véve is példátlanul tragikus sorsú Oidipusz király, aki megadja a Szfinxnek az egyedüli helyes választ, amely imigyen hangzik: "Az ember az, aki gyermekkorában négykézláb, felnőtt korában két lábon, aggkorában bottal, három lábon jár."
E válasz hallatán beteljesült a Szfinx sorsa, letelt küldetése. Levetette hát magát a sziklaszirtről és elpusztult.
A Szfinx történetének van egy érdekes momentuma, amelyre mindenképp érdemes odafigyelni. E mitológiai szörny ugyanis a görög világban nem őshonos. Keletről vándorolt a görög köztudatba, alighanem Egyiptomból. Legalábbis e feltételezést látszik igazolni az, hogy a híres gizehi piramis közelében, a sivatag futóhomokjától félig-meddig elborítva ott áll a sok ezer esztendős kő-szfinx. Mintegy időtlen idők óta megtestesítve mélységesen mély titkokat. A maga rejtelmesen titokzatos szfinx-mosolyával.
Azzal a mosollyal, amit átvitt értelemben ma a rejtélyes vagy rejtélyeskedő ember arckifejezésére szoktunk alkalmazni.
A múlt században a szfinx-tekintetének, a szfinx-mosolynak volt egy másik, sokkal kifinomultabb kötődése is: a sejtelmes, regényes női pillantásra alkalmazták, a "végzet asszonya" kordivat kreálta, titkokat ápoló páros tekintetét, mennyei gyönyöröket felsejleni engedő mosolyát azonosították vele.
Ha némileg áttételes formában is, de minden bizonnyal nem teljesen alaptalanul.
Béres Barna
|
