Vlagyimir Viszockij színész, költő, zenész, énekes volt egyszemélyben. A 60-70-es évek szovjet ifjúságának bálványa. A hivatalos kultúrpolitika által alulértékelt, meg nem értett, háttérbe szorított, az igazi elismerést csak sóvárgó géniusz, aki a férfikor delének elérése előtt, mindössze 42 évesen távozott az élők sorából. Személye köré legendák szövődnek, halálának körülményeiről és okairól találgatások és tudálékos magyarázatok tömkelege kelt szárnyra. De vajon mi belőlük az igazság? Miért halt meg élete virágában egy jobb sorsra érdemes zseni?
A kérdésre a hivatalos verzió szerint kézenfekvő a magyarázat: az alkoholizmus és a narkománia végzett vele. Egyes orvosok azonban úgy vélik, hogy a szovjet korszak kiemelkedő tehetségű dalnoka abban a betegségben szenvedett, amelyet a Szovjetunióban a "mániákus-depressziós állapot" terminussal határoltak körül. Az egyébként nem képezi vita tárgyát, hogy Viszockij alkoholizált és kábítószerezett, de ez még nem válasz a feltett kérdésre, mivel nem derül ki belőle, mi sodorta bele ezekbe a szenvedélybetegségekbe. Általában azt szokás mondani, hogy a hivatalos elismerés hiánya, az hogy nem vallhatta magát nyilvánosan költőnek, nem csinálhatta azt a művészetben, amit szeretett volna...
Vlagyimir Viszockij
Igen, mindennek szintén része volt benne, de nem ez a lényeg. Emlékezhetünk rá, hogy Viszockij első ízben 1964 májusában részesült alkoholelvonó kezelésben. Abban az időben még egyetlen jelentős színpadi szerep sem volt mögötte, a legismertebb dala pedig a "Na bratszkih mogilah" (A hősi halálnak közös sírjain) c. szám volt.
Jómagam pszichiáter szakorvos vagyok. Nekem egyrészt könnyebb megérteni Viszockij lelki problémáit, mint másoknak. Másrészt viszont vannak orvos-etikai elvek. A pszichiáternek egyszerűen nincs joga diagnózist felállítani mások elbeszélései alapján. Ehhez a beteg alapos kivizsgálására van szükség. Ezt az írást tehát úgy kell kezelni, mint egy olyan pszichiáter személyes véleményét, aki több mint 20 évet szentelt Vlagyimir Viszockij élete tanulmányozásának. És semmiképpen nem kell megcáfolhatatlan végső igazságként felfogni.
Véleményem szerint Viszockij abban a betegségben szenvedett, amelyet a mai amerikai pszichiátria Bipolar Affective Disorder-ként (rövidítve BPAD) ismer, a Szovjetunióban pedig "mániákus-depressziós állapot"-nak nevezték.
Hogy a pszichiátriában járatlan laikusok is megértsék a további fejtegetéseket, legalább nagy vonalakban el kell magyaráznom, voltaképpen miben is nyilvánul meg ez a betegség, amelyben olyan nem mindennapi emberek is szenvedtek, mint Nagy Britannia egykori miniszterelnöke, Sir Winston Churchill, vagy olyan zsenik, mint Mozart és Bach.
A BPAD diagnózisának felállításához a mánia vagy a hipománia legalább egy epizódjának előfordulására van szükség. A betegek ugyanis a mánia epizódjai mellett periodikus depressziótól szenvednek. A betegség igen súlyos lefolyású lehet, ha a normális hangulat periódusai a betegség két rohama között rövidek. Nem véletlen, hogy az öngyilkosságok, beleértve a sikertelen öngyilkossági kísérleteket is, e betegségben szenvedők körében történik. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a BPAD-betegségek körében a narkósok és az alkoholisták részaránya sokkal magasabb az egész népesség körében jegyzett mutatóknál. Ennek természetesen megvan a maga magyarázata: a betegek elkezdik gyógyítani önmagukat. A depresszióban szenvedők effedrinnel, kokainnal és más hasonló serkentő szerekkel "dobják fel" magukat, a mániákus állapotban lévők pedig igyekeznek alkohollal vagy morfiumfélékhez tartozó szerekkel megnyugtatni veszettül dolgozó agyukat.
Mindez nem lenne olyan borzasztó, ha nem az igen gyorsan fejlődő gyógyszerfüggőség, aminek következtében az alkohol és a narkotikumok már nem az alapvető pszichiátriai megbetegedés lefolyásától függően válnak nélkülözhetetlenné.
Most pedig próbáljuk meg összefüggésbe hozni mindezt Viszockij életének általunk ismert tényeivel, s gondolkodjunk el azon, megengedhető-e az ő esetében a mániákus-depressziós állapot meglétének a feltételezése.
Induljunk ki abból, hogy 1964 májusában esett át először elvonókúrán. Akkor mindössze 26 éves volt. Legyünk őszinték: ebben az életkorban az orosz férfiak 90%-a megissza a magáét, s eközben nincs semmiféle problémájuk az egészségükkel. Viszockij pedig pedig ilyen korán alkoholista lett. Vajon miért? Hiszen sem az anyja, sem az apja, sem pedig az apai ágon igen népes rokonsága nem szenvedett e betegségben. Úgyhogy örökölt hajlamról nem beszélhetünk. Másrészt ismeretes, hogy a BPAD általában 20-25 éves korban kezdődik. Ez természetesen nem szolgálhat alapul annak a határozott kijelentéséhez, hogy Viszockij alkohollal próbálta enyhíteni mániákus állapotát, de munkahipotézisként megengedhető e feltételezés elfogadása.
A legbosszantóbb az, hogy ez a gondolat sokáig nem jutott a Viszockijt kezelő pszichiáterek eszébe. Bujanov pszichiáter szakorvos visszaemlékezése szerint, aki akkor kezelte Viszockijt, mikor az másodszor került be alkoholelvonó kezelésre (1965 novemberében), az osztályvezető orvosnő azt mondta: "Viszockij megrögzött alkoholista, az ilyenek mindenre képesek." A kezelőorvos pedig hozzátette: "Kezdetben az állapotát közönséges iszákossággal terhelt pszichopátiaként diagnosztizáltuk, de hamarosan krónikus alkoholizmusra változtattuk a diagnózist."
A "pszichopátia" mint diagnózis a mai pszichiátriában nem létezik. A Szovjetunióban ez a diagnózis egy sajátos "szemetes kosárként" szolgált, amelybe automatikusan "beledobáltak" minden olyan betegséget, amelyben az orvosok nem tudtak eligazodni.
Mindazonáltal megjegyzendő, hogy az orvosokban élt valamiféle gyanú Viszockij elmekórtani problémáival kapcsolatban. De az elmegyógyintézetekben csak az alkoholizmusát gyógyították. Egy ideig ennek volt is eredménye, de a betegsége tovább súlyosbodott.
Miért halt meg Vlagyimir Viszockij. Egy elmegyógyász megjegyzései 2.
Forrás: http://www.startua.com
|
