Aranykor... Amennyire tömör, a kurtaságig frappáns ez a kifejezés, annyira gazdag fogalmi tartalmat hordoz. Mindenki számára egyértelmű nyilvánvalósággal kiviláglik belőle, hogy egy bizonyos időszak, egy periódus keretbe foglalására szolgál. Az pedig, hogy a nemesfémek legbecsesebbikével, az arannyal képzettársítást alkotva minősíti az emberiség történetének egy bizonyos időszakát, önmagáért beszél. Mert az aranykor, mint korszak-kategória, tartalmilag sokkal telítettebb, mint mondjuk a kultúrtörténeti felosztást is szolgálni hivatott kőkor, bronzkor, vaskor.
E szállóigénket predesztináltan megkülönbözteti az utóbbiaktól mindenekelőtt az, hogy alapvetően nosztalgikus töltetű. Mert az aranykor elmúlt. Igaz, elmúlt a többi kor is, de vajon ki gondol rájuk nosztalgiával? Akad-e, aki szívesen látta volna, vagy látná visszatértüket? A miértre megkapjuk a választ, ha megkíséreljük leásni a gyökerekig. Ha szembesülünk azzal. Hol fordul elő legelőször, kinek a személyéhez kötődik.
A kultúrtörténet lapjait e szárnyas szó esetében is az antik görög szellem nagyjaiig kell visszaforgatnunk. Egészen Hésziodoszig. "Munkák és napok" című örökbecsű tankölteményében ő körvonalazta, s idézte fel a 109-123. sorokban az emberiségnek azt a múlt megszépítő aranyködébe burkolózó legrégibb korszakát, amikor az eszményített ősközösségi társadalom viszonyai között...
"könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt közöttük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket"
És mindezekhez még hozzáteszi: "a föld meghozta magától bő termését és dolgozni merő gyönyörűség volt". Ez az életforma lett hosszú-hosszú történelmi időszakokon át az emberi boldogság, idealizált jólét múltba vetített vágyálma. Olyasvalamiként, mint közelmúltunk jövőben gyökerező délibábja, az osztály nélküli kommunista társadalom, amely így, retrospektív módon szemlélve olybá tűnik, mint a szállóigévé kristályosodott regebeli aranykor -- fonák oldaláról nézve.
A történelem folyamán az irodalom, a mindenkori tollforgató kedvenc vadászterülete volt az aranykor. Korántsem véletlen, hogy a szállóige által megörökített formában legelőbb a római költőzseni, Ovidius Átváltozások című művének kezdősoraiban találkozunk valamilyen formában: "Elsőnek az aranykor vettetett el".
Előszeretettel énekelték meg az aranykort a magyar költészet az antikvitás tiszta forrásából merítő nagyjai is. De közülük is kitűnik Ányos Pál és Berzsenyi Dániel. Az előbbi az aranykort Barcsaynak c. versében az emberiség nagy tavaszával azonosítja és így kesereg elmúltán: "Megszűnt a nagy tavasz, megszűnt boldogságunk, ezer terhek alatt nyög halandóságunk..." Berzsenyire pedig Az ifjúság költeményében a "szelíd tündér Fiatalság" úgy nevet vissza. "mint az aranykornak boldog századja".
De az aranykor elmúlt. Visszahozhatatlanul. Bár a történelem során sokan és sokféleképpen ígérték visszahozatalát. Ám ha voltak is a különböző korokban egyes társadalmi rétegek, vagy éppenséggel akadtak egyedek, akik -- elsősorban a zavarosban halászva, a többség kárára ténykedve -- megteremtették a maguk különbejáratú aranykorát, az nem az emberiség egészének költők megénekelte és tömegek visszasóvárogta aranykora volt. Mivel -- ahogyan a francia de Lezay-Marnésia "Levelek a papomhoz" című művében talán mindenki másnál találóbban megfogalmazta -- az aranykor az a kor volt, amelyben az arany nem uralkodott.
Béres Barna
|
