Így szoktuk -- a képes kifejezésmód eszköztárából merítve -- mondani, a szállóigék hasonlatainak egyik legkifejezőbbikét, szinte a kézzelfoghatóságig legszemléletesebbikét segítségül híva, ha egy-egy, az élet valamely területén kimagasló teljesítményt nyújtó, az átlagosnál nagyobb munkabírású, nemritkán a köz, illetve valamely gondjaira bízott közösség javán munkálkodó, annak boldogulását akár saját jól felfogott érdekeinek árán is elősegítő és biztosítani hivatott személyiség tömör jellemzésére vállalkozunk, ami sokszor nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mert tömören, ugyanakkor a közérthetőség és a teljesség igényével szólni, mondandónkat kifejezendő, köztudottan nem tartozik a könnyedén abszolválható megnyilatkozások közé.
Atlaszként tartja vállán, ha nem is az eget, illetve az égboltot, példának okáért a vállalat, az üzem, az intézmény felelős vezetője, s nem utolsósorban az államférfi, amint azt hajdan egy-egy uralkodónak vagy legendás népvezérnek vindikáltak.
Mint ahogyan tette ezt az antik civilizáció, ősködökbe vesző hajnalán, a görög-római mitológiai burkából kibontakozó istenfi, az általa jónak vélt ügy szolgálatában állva és a jogos bosszú hevétől sarkallva, hegynyi sziklákat dobáló, eget-földet ostromló titáni ősistenség -- Atlasz. Mert ő volt az, akit a világformáló őserők küzdelmét megszemélyesítő mondabeli szereplők harcából győztesen kikerülve halandók és hallhatatlanok urává avanzsált Zeusz megkért (egyes források szerint büntetésből kényszerített) arra, hogy a mérhetetlen messzeségbe elképzelt napnyugati világvégén tartsa vállán az eget. És a mondai igazság -- ha lehet így fogalmazni -- inkább a büntetés felé tendál, mert Atlasz a titánokkal együtt harcolt Zeusz és istentestvérei ellen.
A mondabeli Atlasz neve hol is fordulhatna elő írásos formában legelőbb, mint Hésziodosz "Istenek születése" c. művében, az 517-520. sorokban, a következő szövegkörnyezetben:
"...Atlasz tartja a tágas eget zord végzete folytán
föld peremén, széphangú, Heszperiszek közelében
áll, és tartja fején, meg-megtámasztva kezével
mert ezt szabta ki rá osztályrészül a bölcs Zeusz."
Atlaszként tartja a vállán... Az idők folyamán jelentéstartalmában ez a szárnyas kifejezés is sokat változott, sőt, sok más sorstársához hasonlóan némi pejoratív színezetű üledék is rárakódott, de az soha nem volt képes dominánssá válni. Annál inkább büntetés-sugallat, ami azért mindig a tiszteleten és az elismerésen alapult. Bizonyára nem véletlen, hogy a mennybolttartó Atlasz büntetésvégrehajtási színhelye a történelem során Észak-Afrikába tevődött át, s egy égbe nyúló hegyvonulat, a mai Atlasz-hegység kapta róla a nevét. Mint ahogy tőle kapta a nevét a távoli ősidőkben elsüllyedt legendás nyugati szigetvilág, az Atlantisz is. Nem is szólva a térképgyűjteményekről, amelyeket a XVI. század végétől atlasznak nevezünk, vagy mondjuk az orvosi szaknyelv egyik kifejezéséről, amely a fejet tartó első nyakcsigolyát nevezi atlasznak.
Végezetül azonban -- főleg mivel a dolognak naprakész apropója is van -- nem lenne helyénvaló amellett sem szó nélkül elmenni, hogy bizony manapság is előfordul, s nem is annak a bizonyos fehér hollónak a gyakoriságát idézően, hogy egyes személyek, főleg hőn óhajtott magas közhivatalba kerülve -- miként a frissen megválasztott parlamenti képviselők -- könnyen hajlamosak saját ténykedésüket nemes egyszerűséggel úgy bemutatni, mintha éppen ők tartanák Atlaszként vállukon az eget. Amit ráadásként titáni tettként értékelnek. De előtte, ígéreteiket sutbavágandó, nagyot kortyolnak a Léthé, az örök feledés vizéből.
Mert az igazi Atlasz -- tanúként hívhatjuk rá a Hésziodosz fentiekben jelzett művének 746-749. sorait:
"Nüx palotája előtt áll lapetosz fia, Atlasz,
s tartja fején az eget, meg-megtámasztva kezével,
nem lankadva..."
Mert valahogy így kell azt tenni.
Béres Barna
|
