Olyan ez, mint a százfejű hidra, fakad ki az ember, ha valamiféle végeláthatatlan bonyodalmat, minden jobbító szándék ellenére újragubancolódó próblémahalmazt, önmagából önmagában indukciós áramként újratermelődő gonoszságot, kígyóként saját farkába harapó eredendő rosszat akar az üstökön ragadásig konkretizálva frappánsan meghatározni.
Százfejű hidra... Egyike ez szólásaink kimeríthetetlen gazdagságú tárháza azon szárnyas szóvá vált szókapcsolatainak, amelyek az idők folyamán mind jelentéstartalmi, mind szóhangulati szempontból számottevőnek mondható módosuláson estek át, magukon viselve az archaizálódás veretes patinateremtő folyamatának egyedi jegyeit.
Mert nézzük csak, mit is jelentett egykoron, s mit jelent ma szárnyas szavunk utótagja, a "hidra". Elsődleges jelentése után búvárkodva ez esetben is az antikvitás mélységes mély kútjába kell alámerülnünk, s újra csak az ókori görögség mítoszteremtő fantáziájának hésziodoszi gyöngyfüzérénél találjuk magunkat. A rendszerteremtő költő "Istenek születése" című művének 313. sora említi először a "hüdra" szót, amely egy rettenetes szörnyeteget nevesít, két rémséges kígyószörny, Tüphón és Ekhida leányát.
"...Harmadikul Lerné hüdráját szülte Ekhidna,
bajra tudósat, kit maga hókarú Héra nevelt fel,
váltig hős Heraklész ellen forrva dühében."
Ilyen szülők gyermekeként lehetett-e másra predesztinálva a lakhelyéül a lernéi mocsarat megkapó "hüdra", mint a romlás, a szüntelenül újratermelődő gonoszság megtestesítésére-megszemélyesítésére? A választ erre egy másik, jóval későbbi antik szerző, az i.e. II. században élt Apollodórusz adja meg, aki a legismertebb görög félisten-hős, Heraklész hőstetteiről szólván megörökíti a szóban forgó szörnyeteg legyőzésének történetét.
A mindent elpusztító falánksága miatt rettegetté vált, a szájhagyományban még mindössze nyolc halandó és egy halhatatlan fejjel rendelkező kígyótestű szörnyeteg, a későgörög grammatikus művében már százfejű mocsári szörny, elpusztítására Heraklész -- az istenek akaratából -- Eurüsztheusztól, Mükéné királyától kap parancsot. Szinte teljesíthetetlen feladat ez a lebírhatatlan hős számára is. Mert a hidra minden egyes levágott feje helyett -- a kipusztíthatatlan gonoszság örök jelképeként -- két új fej nő ki, mindaddig, amíg a levágott fejek nincsenek tűzzel-vassal kiégetve. De még így is megmarad a gonoszság újrateremtő fészke, a hidra halhatatlan feje, amellyel a rettenetes erejű félisten is csak úgy tud megbirkózni, hogy a fojtogató szörny nyakától elválasztva azt jó messze elássa, s egy hatalmas sziklát hengerít rá, hogy soha többé ne tudjon a törzsével egyesülni.
Innen származik a szállóige egyik módosult változata: a hidra fejére taposni. Amely az idők során a fejét újra és újra felütő rossz, a fojtogató szorításával pusztulásba sodró gonosz legyőzésének antik jelképéből -- természetesen lényegbevágó transzformációs változásokon átesve -- a keresztény hitvilágban Sárkányölő Szent György alakjává nemesülő gonoszeltipró jelképpé rokonult.
Másrészt pedig a hajdani rettenetes víziszörny, a lernéi hidra mára igencsak megszelídült. A szállóigét kivéve ugyanis a "hidra" ma már csak a tudományos szaknyelvben él, s a valóságban egyáltalán nem félelmetes édesvízi polip megnevezésére használatos. Ez az édesvízi polip, amely inkább növénynek látszó parány víziállatka, azonban mégiscsak megőrzött valamit a rettegett mitológiai őssel való rokonságból. Egyrészt hengeres teste szabad végén -- és ez a hidraszerű benne -- sokágú tapogatórendszere van, másrészt pedig, ha a testét szétvágják, darabjaiból külön-külön új állatkák fejlődnek.
Béres Barna
|
