Hány és hány -- tehetséggel megáldott, átlagon felüli képességekkel rendelkező, vagy magát olyannak vélő -- embertársunk hőn áhított, lelke legtitkosabb rekeszeiben féltve őrzött vágya, bevallva-bevallatlanul bensőjében munkáló sóvár óhaja, sőt esetenként teli torokból, melldöngető önbizalommal világgá kiáltott, törekvéssé markánsult szándéka ez! Mert az oda való feljutás egy, az adott ember által önmaga elé tűzött magasztos cél -- sokak számára a végcél -- elérését jelenti.
E szállóigénk ugyanis a születése körüli időktől számítva igen jelentős jelentéstartalom-bővülésen esett át. Eleinte ugyanis kizárólag csak a szellemi kultúra terén tevékenykedő személyekre, a szép szó művészetének avatott tollú művelőire vonatkoztatták. Hogy miért, annak roppant kézenfekvő a magyarázata. A Parnasszosz -- vagy latinosan elterjedt változatában Parnasszus -- az ógörög mitológiában a látnok-isten, Phoibosz Apollón, a költészet, a zene és az ének olümposzi patrónusa kedvenc tartózkodási helye. A mítosz szerint a Korinthoszi öböltől északra elterülő közép-görögországi Phokisz-hegycsoport Parnasszosz nevű, 2459 méteres hóborította csúcsán trónolt a művészetkedvelő Apollón a múzsák körében, ezért lett e hegycsúcs a későbbi szóhasználat során a költészet ormává, a poéták számára az elérhető legmagasabb elismeréssé asszociálódó-szárnyas szavunkká.
Írott formában ilyen értelemben a Parnasszussal hol is találkozhatnánk másutt, mint a minden költők atyjaként tisztelt Homérosznál, aki Apollón-himnuszának 282. sorában emeli a költészet eszményített színhelyévé a "Parnasszoszt".
Feljutni a Parnasszusra szállóigénk tehát a költői beérkezés, a befutottság szimbólumául szolgál. És ki ne törekednék arra, hogy az őt körülvevő, nem ritkán szürkének tartott közegből kiemelkedve hivatása terén a legmagasabbra jusson? Mert milyen költő, író, művész az, aki nem célozza meg a Parnasszust? Igaz, ormára a kiválasztottak közül is csak kevesen érnek fel, bár sokan úgy tartják, hogy ők azok, akik ismerik az oda vezető egyetlen helyes utat. Azt az utat, amelyet a Pégaszosz -- latinosan Pegazus -- hátán szárnyalva lehet megtenni. Az viszont korántsem minden jelentkezőt enged felkapaszkodni nyergébe.
Mert a Pegazus, ez a csodálatos szárnyas paripa maga is mitológiai lény, Poszeidón tengeristen és Medúsza rémistennő sarja, aki úgy hozzátartozik a művészetekhez, mint patakhoz a vízcsobogás. Mivel az ő patájának rúgása nyomán fakadt a Helikón hegység bercein, a kilenc múzsa lakhelyén a Hippokréné patak, melynek habjaiban fürödnek meg a varázslatos táncaikat ellejtő múzsák, hogy újabb ihletet és lelkesedést merítsenek belőle, amint azt Hésziodosz "Istenek születése" c. örökbecsű művéből megtudjuk.
A költők, írók, művészek pedig azt vallják, hogy a műremekek megalkotásához nélkülözhetetlen az az ihlet, amit a múzsától -- egyesek kifejezetten saját múzsájuktól -- kapnak, amint az homlokon csókolja őket. Csakhogy a múzsa vélt vagy valós csókja nem jogosít fel automatikusan a Pegazus nyergébe való pattanásra. Mert sajnálatos módon folyót lehetne rekeszteni azokkal a tollnokokkal, akik a Parnasszusra röpítő csodalény hátára predesztináltnak tartják magukat, pedig képességeik szerint legfeljebb az apostolok lova dukál nekik. Önerőből hegymenetben araszolva. Amíg az élet zátonyokkal teli folyamának utolsó gázlójánál lovat nem váltanak: fel nem cserélik az apostolok lovát Szent Mihály lovára.
Béres Barna
|
