Ahogy mondani szokás, fényes nappal, lámpással keresve sem túlontúl sok olyan embertársunkra bukkannánk, aki számára nem cseng legalábbis ismerősen ez a szókapcsolat. Ha pedig az erősebb nem képviselőire próbáljuk szűkíteni a kört, akkor a szárnyas szavunk hallatán talán nem is akad olyan, akinek fel nem csillan a szeme, nem is szólva arról az esetről, ha abban a szerencsében van része, hogy a jelzett szállóigéhez maga a fizikai valóság is párosul.
Igen, mert a három Grácia nem más, mint három mesésen szép is minden kellemmel teljes nőalak, akik ezen a néven a római mitológiából jutottak el hozzánk és váltak elsősorban képzőművészeti jelképpé: egy többnyire meztelenül ábrázolt, három, egymást átölelő nőalak alkotta szoborcsoport.
A római mitológia három Gráciájának azonban megvannak a maga elődei. Vajon hol is kereshetnénk őket másutt, mit egy, a rómainál több száz évvel korábban szárba szökkent kultúrában, az ókori görögség regevilágában. És ott is a nagy rendszerező "istenteremtő", a mítoszok és a mitológiai alakok tömkelegének a helyét megtaláló és kijelölő Hésziodosznál, aki a római gráciák görög megfelelőit, a Kháriszokat "Istenek születése" című művének 907. sorától kezdve említi először.
"...Eurünomé, aki Okeanosznak a lánya, a kedves, három lánynak az anyja, a széparcú Kháriszoknak, Aglaié és Euphroszüné s Tháliáé ez a három. Szempillájuk alól szerelem pereg olvatagon le, és minden pillantásuk szépséges igézet."
Ők hárman tehát a Gráciák elődei, a báj és a kellem istennői, megtestesítői mindannak, ami az életet a természeti szükségleteken túl vonzóvá, a hozzá való kultúremberi ragaszkodásra érdemessé teszi.
A Kháriszok--Gráciák görög--római kapcsolatának, mint e két hatalmas kultúrát teremtő nép megannyi más istennője és istene rokonításának van egy érdekes momentuma. Mégpedig az, hogy a legrégibb görög források nem mindegyike három szépséges istennőről beszél, sőt még nem is valamennyi szerző egyazon szülőktől származtatja őket. De vajon mi okuk lenne rá, hogy éppen most és éppen a klasszikus hármasság elvét olyannyira kedvelő ógörög gondolkodás kapcsán kezdjünk el kételkedni Hésziodosz szavahihetőségében? Csupán azért, mert Görögország egyes vidékein csak két Kháriszt ismertek? De hiszen eszükben sem volt kételkedni a három Gráciát megálmodó rómaiaknak sem! Fogadjuk el tehát mi is nyugodt szívvel, hogy a hatalmas Zeusz és az egyik Okeanosz-lány, Eurünomé isteni sarjai hárman voltak: Aglaie, a fényes, Euphroszüné, a vidám és Thaleia, a viruló. Őket hármukat emlegetjük tehát, ha latinos formában is, a három Gráciaként, immár több mint két évezred óta.
Külön is érdemes megemlíteni, hogy e szólásunk ilyen hosszú időn át képes volt megőrizni dominánsan, mondhatni "csettintően" pozitív jelentéstartalmát, bár az enyhén pejoratív hangulatú fogalomtársítás kísértése is kétségkívül tetten érhető mellette. Mi sem bizonyítja ezt ékesszólóbban, mint az, hogy amennyiben akár nyilvános helyen, akár más jellegű társaságban nem kifejezetten kháriszi külcsínnel és kellemmel megáldott, netalán első hamvas ifjúságukon már túllépett, s önmagukat feltűnő módon a figyelem középpontjába helyezni igyekvő hölgyek jelennek meg, gyorsan elhangzik velük kapcsolatban a véletlenül sem az elismerést kifejezni hivatott szentencia: íme a három grácia.
De ez természetesen csak a kivétel, ami a szabályt erősíti. A szabályt, miszerint a három Grácia, illetve Khárisz igenis megkülönböztetett tiszteletnek örvend. Különösképpen vonatkozik ez közülük a harmadikra, mai névalakjában Tháliára, akinek a neve azonos a költészetek, a művészetek, a tudományok kilenc pártfogó istenasszonya, a múzsák egyikének nevével.
Béres Barna
|
