E cikkben megpróbáljuk kideríteni azt, hogy miből is áll a videóadapter, milyen típusai vannak és milyenek a tulajdonságai.
A videóadapter a számítógép egy különálló egysége, viszonylag fiatal eszköz. Megjelenése gyakorlatilag egybeesik a PC-k megjelenésével. A számítástechnika hajnalán, mikor a PC fogalma még ismeretlen volt, minden szükséges információ hagyományos nyomtató eszközök segítségével jelent meg, melyeket nehezen lehetne mai értelemben vett nyomtatóknak titulálni.
Az IBM kompatibilis számítógépekben ezek az adapterek már olyan formában jelentek meg, melyek hasonlítanak napjaink megszokott eszközeihez. Az első adapter az MDA volt, amely az IBM XT számítógépekben jelent meg. Ez az IBM fejlesztése volt, és monokróm (egyszínű) adapter volt. A következő lépés a CGA adapter, mely már 16 színt volt képes megjeleníteni. Igaz azonban az is, hogy grafikus üzemmódban egyszerre csak 4 vagy 2 szín megjelenítésére volt képes. Az első, valóban színes adapternek a HGA adaptert lehet tekinteni, melyet a Hercules fejlesztett ki, s a maga idejében forradalmi újításnak számított.
A történelemből ennyi elég is. Beszéljünk inkább arról, hogy mi is az a videókártya és miért van rá szükség. A legegyszerűbb meghatározás a következő: a videóadapter az információ megjelenítésének eszköze a monitoron. Ha nem lenne, akkor nem tudnánk dolgozni a PC-n. Vagy még mindig kezdetleges kijelzőkkel kellene megelégednünk. Mi a közös a videókártyákban, függetlenül attól, melyik cég gyártotta őket és melyik évben lettek gyártva?
Az első és legfontosabb, hogy önálló memóriával rendelkeznek. Erre azért van szükség, hogy az adapter képes legyen feldolgozni a számítógép által továbbított adatokat, melyeket meg kell jeleníteni a képernyőn.
A második alkotóelem, ami minden videókártyában jelen van, az integrált áramkör, mely közvetlenül a beérkező információ feldolgozásáért és a képernyőn való megjelenítéséért felel. Ez az a két alkotóelem, amit minden videókártya tartalmaz. Most pedig vizsgáljuk meg ezeket részletesebben is.
Kezdjük az integrált áramkörrel. Ez korábban a "videóchip" nevet viselte, manapság viszont gyakrabban lehet hallani a "videoprocesszor" vagy "videoakszelerátor" kifejezéseket. Az első videóprocesszorok feladata mindössze annyi volt, hogy feldolgozzák az operációs rendszer által küldött információt, eldöntsék azt, hogy a képernyő mely részén milyen betűt kell megjeleníteni. Amikor megszülettek a színes adapterek, az integrált áramkörök már nem betűkkel és számokkal dolgoztak, hanem pixelekkel (képpontokkal) és színekkel. Amikor megjelent a 3D (térhatású) kép megjelenítésének lehetősége, kezdetben az ezzel összefüggő számításokat a központi processzor (CPU) végezte. Ez azonban nagyon leterhelte a processzort, s ezen változtatni kellett. Ezért ennek a problémának a megoldását rábízták a videókártyára. Minden korszerű videoprocesszor két üzemmódban (2D és 3D) működik. Az elsőt abban az esetben alkalmazzák, ha sík kép feldolgozását kell elvégezni. Ezt a lehetőséget naponta alkalmazzuk, mikor nyomtatunk, szörfözünk az interneten avagy filmet nézünk a gépünkön. Ez nem más, mint a 2D grafika.
3D grafikával a számítógépes játékokban találkozhatunk, persze csak abban az esetben, ha nem vagyunk hivatásos grafikusok. A legfontossabb paramétere a videókártyának mindkét esetben a monitoron megjelenő kép frissítésének az üteme. Minél magasabb ez az érték, annál kevésbé fog fáradni a szem a számítógép előtt ülve. Manapság az elfogadott szabványnak megfelelően ez 85 Hz. Végezze el a következő kísérletet: állítsa be az adapterét 56 vagy 60 Hz-re, és nézze meg a képminőséget. Az esetek többségében, főképp olyan helyiségekben, ahol több elektromos készülék is van, észlelni fogja, hogy a kép vibrál. Úgy tűnhet, hogy ez nem is annyira kellemetlen, de próbáljon meg néhány órát eltölteni egy ilyen monitor előtt. Érezni fogja, hogyan fárad a szeme. Természetesen az adapter mellett a monitornak is támogatnia kell ezt a frekvenciát. Mindig azt a lehető legnagyobb értéket állítsa be, melyet a monitora még lehetővé tesz.
Ezenkívül egy másik nagyon fontos paraméter a képélesség. Én már találkoztam olyan Ázsiában gyártott videókártyákkal, amelyek magas frekvencián voltak képesek működni, ugyanakkor a kép élessége katasztrofális volt. Folyamatosan dörzsöltem a szememet.
Amikor egy, a legújabb technológiák segítségével készült korszerű játékot játszik, használja a videóadapter 3D üzemmódját. Annak érdekében, hogy mindezt jobban megérthessük, mindenekelőtt el kell magyaráznom, mit is jelent a 3D grafika. Az első logikus különbség a 3D és a 2D között a koordináták száma. Ha 2D esetében a kép megjelenítéséhez elegendő két koordináta: x és y, addig annak érdekében, hogy pl. pontosan jelenjen meg a szörny a Quake-ben, már három koordinátát kell használni: x, y és z. Hogyan történik ez a gyakorlatban?
Először is a számítógép kiszámítja az x, y, z koordinátákat, majd átadja ezeket az adatokat a videoprocesszornak. Ezek után felépül az a textúra, mely rátevődik a 3D-s objektumra, majd a 3D koordináták síkbeli, 2D-s koordinátákká alakulnak át egyfajta leképezés során. Miért így? A helyzet az, hogy sík felületen speciális eszközök nélkül nem lehet 3D-s képet megjeleníteni. Valóban 3D-s hatást csak a virtuális valóság segítségével lehet létrehozni.
Hatalmas mennyiségű számítást kell elvégeznie a rendszernek annak érdekében, hogy megjeleníthessen egy 3D-s képet. És ez csupán egy kép esetében...
A játékokban azonban ezek a képek folyamatosan változnak. Igazából itt érvényesülnek a videóprocesszorok lehetőségei. A már korábban említett paraméterek mellett a videókártya más fontos paramétere a videóprocesszor órajel frekvenciája, valamint a kártyába beépített memória mérete.
A frekvenciát, csakúgy mint a központi processzor esetében MHz-ben (megahertz) mérik. Manapság egy átlagos adapter esetében ez az érték kb. 200MHz.
A memória. Ha ez első modellekben kb. 512 Kbájt volt, akkor manapság a memória mérete már a PC RAM méretével vetekszik, és 32, 64 vagy 128 Mbájt lehet. Ennek a memóriának a legfontosabb szerepe a textúrák tárolása. Ezenkívül ezt használja a videóprocesszor a számítások elvégzéséhez.
A korszerű adapterek esetében nemcsak a memória méretének, hanem a típusának, valamint a működési sebességének is jelentősége van. Manapság három típusú memóriát használunk: SDRAM, SGRAM és DDR RAM. A köztük lévő különbség elsősorban a működési sebességükben nyilvánul meg. A legelterjedtebb, főképp az olcsóbb videókártyák esetében az SDRAM memória. Az SGRAM ugyan valamivel gyorsabb, de drágább is.
A legdrágább és a leggyorsabb memória a DDR RAM. Ezt csak olyan videókártyák esetében használják, melyek a legmagasabb igényeket elégítik ki. Természetesen minél nagyobb ennek a mérete, annál több textúrát képes tárolni és annál nagyobb lesz a kép frissítésének üteme is.
Az utóbbi időben divatos lett a videókártya "feltuningolása", hiszen rengeteg olyan program található, amely erre lehetőséget biztosít. Ezek a programok tulajdonképpen megnövelik a videóprocesszor és a memória órajel frekvenciáját. Ha ezt tesszük, ha tuningoljuk a videókártyát, viszonylag nagy az esélye, hogy tönkretesszük azt.
Annak a meghatározása, hogy melyik üzemmód lesz "halálos" a videókártya számára, nem egyszerű feladat. Ha ugyanis hasonló manipulációkat végzünk a központi processzorral, akkor a legrosszabb esetben az operációs rendszer nem fog betöltődni, legfeljebb vissza kell állítani a korábbi értékeket. Ezzel szemben a videóadapter működőképes marad. A kérdés csupán az, hogy meddig?
Tehát ha erre a lépésre szánja el magát, konzultáljon előtte egy szakértővel, vagy olvassa el az ezzel kapcsolatos anyagokat. Az interneten szép számmal találhat ilyen publikációkat.
Tarasz Sevcsenko aka tarik
Forrás: http://www.diskovod.ru/
|
